Névadónk
"Víz kell a gyökérnek, s a levél lelkére fény"
Az 1952-ben létesített vásárosnaményi gimnázium első tantestületének egyik tagja Babus Jolán történelem-földrajz szakos középiskolai tanár, aki 1917. október 14-én született Kassán. Édesapját 1920-ban a lónyai református egyház lelkipásztorává választották. Édesanyja okleveles tanítónő volt. A trianoni békekötés után, 1920-ban költözött a család Lónyára, ahol 35 évet töltött. Babus Jolán így emlékezik erről az időről önéletrajzában: "Itt ismerkedtem meg kora gyermekkoromban a néppel, elsősorban a beregi emberrel, itt tanultam meg becsülni, szeretni és értékelni munkáját és szellemi kincseit, hiszen a nép közt éltem, megismertem életének, munkájának nehézségeit, együtt örültem, és együtt bánkódtam vele. Azóta az életem örökre összeforrt a nép, elsősorban a beregi nép életével: egész életemet népem kultúrájának szolgálatába szeretném állítani!"
Elemi iskoláit odahaza Lónyán, középiskolai tanulmányait a debreceni Dóczi Leánykollégiumban végezte. 1936-ban érettségizett jeles eredménnyel, majd a debreceni Tisza István Tudományegyetemen szerzett történelem-földrajz szakos diplomát. Egyetemi évei alatt ismerkedett meg a néprajzzal, mely döntő hatással volt további életére. Már hallgató korában, 1938-ban bekapcsolódott a Magyar Néprajzi Múzeum önkéntes gyűjtőhálózatának munkájába, ezt a tevékenységet folytatta az újfehértói magánpolgári iskolában gyakorló tanárként (1941), majd a nyíregyházi Kálvineum felügyelő tanáraként is.
Mivel hivatásának elsősorban a néprajzot tekintette, tanulmányainak befejezése után hazament Lónyára, ahol magántanítványokat oktatott, s mint a Néprajzi Múzeum vidéki munkatársa dolgozott. Ez a munka meghatározó élmény lett számára. Később így ír erről: "Az anyagot összegyűjtöttem, beküldtem, s tudatára ébredtem annak, hogy amit mint ismeretlent keresek, most megtaláltam: a néprajzot- s ezzel szeretnék foglalkozni egész életemben."
1943. őszén sikerült bekerülnie a Néprajzi Múzeumba, ahol másodállásban fizetés nélküli, próbaszolgálatos tisztviselő jelöltként dolgozhatott. Ugyanakkor a budapesti Állami Erzsébet Nőiskola kollégiumának felügyelőtanára lett.
Tele ambícióval és lelkesedéssel a doktori disszertációján dolgozott, s emellett- a rendes hallgatókat megszégyenítő szorgalommal- járt az egyetem néprajztanszéke, különösen Viski Károly professzor előadásaira.
1944. tavaszán a húsvéti szünetet Lónyán töltötte szüleinél, amikor Budapest bombázása során találat érte a Néprajzi Múzeumot is. Ezért otthon maradt, s a háborús viharok közepette nagyszabású néprajzi gyűjtőmunkához látott.
Folyamatosan küldték számára a néprajzi kérdőíveket, amelyeket ő mindig precízen kitöltve küldött vissza, rengeteg forrásértékű, a néprajztudomány számára ma már pótolhatatlan anyaggal. Későbbi vallomásában ezt a munkát tekinti néprajzi iskolájának, tanítómesterének pedig adatközlőjét a lónyai népet.
A gyermekkorának színhelyére visszavonult Babus Jolán szoros kapcsolatot tartott Csilléri Klárával, Dankó Imrével, Ferenczi Imrével, Kresz Máriával, Márkus Mihállyal, Morvai Péterrel, Muharay Elemérrel, Némethy Endrével, Takács Lajossal és más neves néprajzkutatókkal. Buzdították, tanácsokkal látták el, és Babus Jolán egyre elmélyültebben dolgozott. Ekkor írta meg kéziratban ránk maradt: A szántóföldtől a vászonruháig; Kender- és lenmunkák a Bereg megyei Lónyán című dolgozatait, amelyek 1957-ben jelentek meg két részletben a Néprajzi Közleményekben. Ekkor gyűjti össze és írja meg másik kiváló tanulmányát, A lónyai vizek néprajzát, amely 1958-ban szintén a fenti sorozatban jelenik meg. Mindent lejegyzett, amit hallott, és mindent lerajzolt, amit látott.
Két vaskos gyűjtőfüzete maradt ránk ebből az időből, melyeket ma is féltve őriznek a Beregi Múzeum munkatársai. A számtalan rajz és a hozzájuk fűzött magyarázat a mai kutatás igazi kincsestára lehet.
Lónyai éveiben (1944-1952) néprajzi monográfiája mellett még két nagyszabású terv foglalkoztatta. Észrevette, hogy a beregi ember olyan szavakat használ, amelyek az irodalmi nyelvben ismeretlenek, illetve sok ismert szónak itt más az értelme. Tudta, hogy egy tudományos igényű beregi tájszótár összeállításához fonetikával, hangtörténettel is kell foglalkoznia. Bekapcsolódott tehát a nyelvtudományi intézet nyelvészeti gyűjtőmunkájába. A gyufásdobozokba tárolt beregi szógyűjteménye több ezerre tehető, sajnos feldolgozatlan maradt.
A tiszaháti népművészet, s ezen belül a beregi keresztszemes minták gyűjtésének és kiadásának terve a későbbiek során is erősen foglalkoztatta. A lónyai évek idején kb. félezer mintát rajzolt le. Nemcsak a mintakincs érdekelte, hanem a motívum fejlődésének kérdése is. Igyekezett megtudakolni, hogy az egyes díszítőelemeket kik alkalmazták először, miből alakították ki, és feltűnésük óta azok milyen változáson mentek át. Ez a kitűnő gyűjtemény is kiadásra vár.
1947-ben kérte kinevezését az akkor alakult lónyai állami általános iskolához, ahol kinevezése után 5 évig tanított. Kifogástalan oktatói munkája mellett falusi tanárságát felhasználta arra is, hogy tanítványait bevonja a kutatómunkába, hogy elmélyítse bennük a szülőföld szeretetét. A tanulók révén még szorosabb kapcsolatba került a szülőkkel, a lónyai néppel. Hóna alatt a gyűjtőfüzettel bárhová kopogtatott be, mindenütt szívesen látták. Ekkor gyűjtötte össze Lónya 1848-as néphagyományait, amelynek anyagát beküldte a Néprajzi Múzeumba. Sikerként élte át, hogy a szerzői jogot megvette tőle a "48-as bizottság". Azt írja erről önéletrajzában: "Ettől fogva már nem féltettek engem a néprajztól, s talán már a néprajzot sem tőlem."
Ugyancsak ekkor gyűjtötte össze az anyagot az Adatok Lónya történetéhez; A lónyai nép és a madarak; valamint A tehéntartás szokásai című dolgozataihoz. Kapcsolatban állt a nyíregyházi Jósa András Múzeummal és a sárospataki Rákóczi Múzeummal is.
1952-ben a Megyei Művelődési Osztály az akkor alakulóban lévő vásárosnaményi gimnáziumhoz helyezte át, s alapító tagja lett Dr. Bakó Lászlóné igazgató és Bereznei Gyula matematika tanárral együtt a gimnázium tanári karának.
Az 1952/53-as tanév mint minden kezdeti év nagyon nehezen indult, felügyelő tanára lett a nem hivatalos diákotthon leánytanulóinak is, az iskolai munka mellett másra nemigen maradt ideje.
Édesanyja halála (1953. december. 26.) testileg-lelkileg összetörte, hosszú ideig betegeskedett, majd a néprajzi munkában keresett vigasztalást. Kezdetben attól félt, hogy a Lónyáról való elköltözés távol tartja megkezdett munkáitól, de visszatekintve életének erre a szakaszára, másként értékel: "Később láttam, hogy ennek így kellett lennie, s ebből jó származott."
1954-ben Joó Károly igazgatásával stabilizálódott a gimnázium helyzete, az ő javaslatára 1954. szept. 4-én Babus Jolán megindította a II. Rákóczi Ferencről elnevezett néprajzi szakkört, és az akkor I. és II. osztályos tanulókkal néhány nappal később, szept. 7-én megalapította a II. Rákóczi Ferenc Iskolamúzeumot. Mint Babus Jolán írta: "Elhatározásunk az iskolamúzeum megalakításakor már az volt, hogy ez az intézmény idővel az illetékes szervek támogatásával kifejlődve Beregi Múzeum néven ennek a vidéknek néprajzi, helytörténeti és természetrajzi profilú gyűjteménye legyen, tehát olyan kulturális intézmény, mely a beregi nép életét, munkáját és művészetét a beregi földön mutatja be, felnőtteknek és iskolásoknak egyaránt tanulságos módon."
A szakkör értékes tárgygyűjtést végzett. Faragott guzsalyok, vésett mángorlók, egy 1767-es korabeli tulipános láda, keresztszemes hímzések, egy 1848-as zászló, régi pénzek, oklevelek és ehhez hasonló tárgyak képezték a gyűjtemény első darabjait. A legtöbb tárgyat ajándékba kapták, olykor-olykor csak az összeadott pénzükből vehettek meg egy-egy gyűjteménybe kínálkozó értékesebb darabot.
A néprajzi tárgyak mellett nagy teret szenteltek a Rákóczi hagyományok kutatásának is, mellyel sikeresen vettek részt az országos gyűjtőpályázaton, ahol hagyomány és kézimunkaminta gyűjtésük IV. díjat nyert, Babus Jolán pedig a felnőttek pályázatán "A szántóföldtől a vászonruháig" című tanulmányával nyert III. helyezést. Ez a tanulmányrészlete jelent meg a Néprajzi Múzeum Néprajzi Közlemények című kiadványában 1957-ben.
1955-ben az Oktatásügyi Minisztérium Múzeumi Főosztálya- többszöri kérvényezés után- kinevezte a Tiszafüredi Múzeum függetlenített vezetőjévé, de az ottani tájékozódás után visszavonta kérelmét. Az okok között talán legdöntőbb az lehetett, hogy a Beregben megkezdett többirányú gyűjtő-és kutatómunkáját nem tudta befejezni, másrészt pedig nem tudott elszakadni az annyira szeretett beregi néptől.
1958-ban már anyagi támogatást is kapott a szakkör, de addigra az anyag elhelyezése körüli bizonytalanság szellemileg és fizikailag teljesen kimerítette, orvosi javaslatra megvált a gimnáziumtól, és a Járási Könyvtár szervező könyvtárosaként helyezkedett el.
Csakhamar rá kellett jönnie, hogy ez a lépés nem volt kedvező-Antal Miklós könyvtárigazgató megértő támogatása ellenére sem-tervei megvalósításának szempontjából. Gimnáziumi tanársága idején a tárgygyűjtés mellett nagy erővel indította el a folklórgyűjtést is. Útjára indítottak egy "Vándorkönyv"-et, ennek célját Babus Jolán a rövid előszóban így foglalja össze: " Célunk az, hogy összegyűjtsük és így a jövő számára megmentsük az egyetlen járásból álló Bereg megye és szomszédos területe népének régi hagyományait. Kérünk mindenkit, aki tud népmeséket, népdalokat, szokásokat, régi történeteket Rákócziról, a kurucokról, Kossuthról, Petőfiről, Mátyás királyról, Árpád apánkról, stb. írja bele ebbe a könyvbe."
Óriási sikere lett a vándorkönyvnek, Babus Jolán is írta, gyűjtötte az anyagot, ő maga is újra lendületet kapott. Ennek eredményeként születtek meg legszebb kéziratai, dolgozatai, amelyeknek egyike-másika kiadásra is került.
'56-ban jelent meg a Néprajzi Értesítőben: Adatok a vásárosnaményi és gergelyiugornyai halászatról, 1953-ban a Csáki bíró lánya, Kender-és lenmunkák a Bereg megyei Lónyán, Régi halászat egy beregi faluban. A felsoroltakon túl is maradtak gyűjtései kéziratban, ezeket halála 10. évfordulója alkalmából rendezte sajtó alá Dr. Erdész Sándor a Jósa András Múzeum kiadványai sorozat hatodik kötetében.
Könyvtári munkája szinte minden idejét lekötötte. Bár töredék szabadidejében továbbra is készítette dolgozatait, már akkor tudta, el kell hagynia Bereget. Ekkor jelent meg Adalékok a lónyai aratáshoz című dolgozata, s készült el az Iskolamúzeumból Beregi Múzeum című összefoglaló jelentése, amelyet a Múzeumok Megyei Igazgatóságához nyújtott be, s amelyre csak szóbeli biztatást kapott.
1961 nyaráig dolgozik a vásárosnaményi könyvtárban, a szeptembert már Szekszárdon tölti. Három hónapos vívódás után fogadta el a minisztérium által felajánlott muzeológusi állást.
"Szekszárdra kerültem a Balogh Ádám Múzeumba, de lélekben beregi maradtam és maradok mindhalálig." - írja 1965-ben önéletrajzában, noha Tolna megye kultúrértékeit nagyon becsülte, és munkahelyét szerette.
"Első kiállításom, elődöm, Andrásfalvy Bertalan segítségével 1961. augusztus 20.-án nyílt meg." - írja 1965-ben, s ezt még számos kiállítás követte, mint pl. székely és beregi népművészeti kiállítás, bonyhádi kékfestés. Szekszárdi évei, legalábbis eleinte, ugyancsak lelkes múzeológiai munkával teltek el. Ezt bizonyítja Dr. Mészáros Gyulának, a Tolna megyei múzeumok igazgatójának jellemzése: "Babus Jolán a szekszárdi múzeum néprajzi anyagának gyűjtése területén kimagasló eredményeket ért el. Az ő munkájának köszönhető, hogy a múzeum új állandó kiállítása európai nívón áll."
Kiállításrendező, népművelő tevékenységérért miniszteri dicséretet kapott.
A Művelődési Minisztérium 6 tagból álló vizsgabizottsága elnökének Balassa Ivánnak 1964. jún. 10-11.-én írott értékeléséből: "A múzeum (néprajzi) gyűjtőmunkája minőségi és mennyiségi tekintetben egyaránt példásnak mondható. Babus Jolán az elmúlt évben 750 tárgyat gyűjtött és ez a szám meghaladja az országos átlagot . Ez az eredmény azért is dicsérendő, mert megromlott egészségi állapota a munka végzésében többször is akadályozta."
De hiába aratta szakmai sikereit, kapta a megérdemelt elismeréseket, a távollét, a honvágy egyre nyomasztóbbá vált számára. Ezt a lefelé ívelő utat jelzik a Bereghez írott fennkölt versei, az egyre mélyebb vallásos elmélkedései, a túlzott jótékonykodó cselekedetei és az egyre hosszabb és hosszabb ideig tartó betegszabadságok is. Magára hagyatottságában képtelen volt már arra, hogy akár Tolna megye néprajzával, akár a magával vitt beregi anyagának feldolgozásával foglalkozzék. Szekszárdon nem egészen 6 évet töltött, az utolsó kettőt nagyrészt táppénzes állományban, majd 1967.május 5-én eltávozott az élők sorából. Utolsó kívánsága szerint Lónyán, édesanyja mellett helyezték örök nyugalomra.
Sírjánál Rósner Gyula szekszárdi és Erdész Sándor nyíregyházi muzeológus búcsúztatta a magyar múzeumi dolgozók, néprajzkutatók nevében.
Hagyatékát a Szekszárdi Múzeum átadta a Nyíregyházi Jósa András Múzeumnak. Ebből került ki Erdész Sándor etnográfus közreműködésével és válogatásával a Jósa András Múzeum Kiadványában 1976-ban a Honismereti kutatások Szabolcs-Szatmárban II. köteteként Babus Jolán: Néprajzi tanulmányok a beregi Tiszahátról című munkája.
Halálának 20. évfordulóján, 1987-ben a járási honismereti bizottság kezdeményezésére a Beregi Múzeumban Babus Jolán kiállítás nyílt, Lónyán pedig a honismereti bizottság emlékülés keretében, koszorúzással egybekötve emlékezett a Bereg tudós kutatójára.
"Országszéli faluvégen, faluvégi temetőszélen van egy szerény sír. Ha arra visz utunk, térjünk be egy percre, tegyünk pár szál virágot erre a sírra, mert aki benne pihen, megérdemli. Nem volt akárki!
